Manapság divat a retró, meg aztán nosztalgiázni eleve jó, ahogy a jelenlegi nyomorunkon szomorkodni is. Előrebocsátom, sem nosztalgiázni, sem panaszkodni nem akarok. Csupán szembesültem vele, hogy mennyire megváltoztak dolgok. Teszek egy kis utazást, vissza a jövőbe, amikor a művészetre volt pénz.

Egy kedves ismerősöm, aki azt hiszi, nem is olvasom a blogját, közölt le ehhez hasonló írományt. A kérdések ezek voltak, a válaszok persze az övéi. Tetszett a kérdéssor, és van bennem annyi önmutogató vágy, hogy publikáljam, elvégre úgyis ritkán írok csak úgy magamról. Szóval most lehet szórakozni azon, hogy ki is áll emögött a blog mögött... Akinek kedve van, töltse ki a saját válaszaival és tartsa meg magának, tegye közzé, küldje el nekem, vagy égesse el... ízlés szerint. Szóval kedves Norka, neked ajánlom a következő írást. A kérdések s az őszinte válaszok a linken túl.

Rég tettem már be videót, hát itt az ideje. A mai egy kicsit melankolikusabb, az angolul tudók számára elgondolkodtatóbb is, de mindenképpen szép. A dalt 1974-ben írta az előadó Stevie Wonder (eredetileg a Talking Book albumra), de az akkor készült lemezekről valahogy lemaradt. Aztán felbukkant egy romániai gyerekekért készült 1990-es segélyalbumon, majd egy évre rá a Jungle Fever című Spike Lee film végefőcímében, de érdekes módon Stevie filmzene-albumáról ismét lemaradt. Csupán egy kislemez B-oldalán, és a kispéldányszámú segélylemezen jelent meg, pedig szerintem ez az előadó egyik legjobb száma. 

Elvetemült pillanatomban hallgatom az egyik kertévé reggeli műsorát (már megint... le kéne szoknom róla, igen, sokan mondták már, dehát háttérzaj nálam), benne két neves végzett újságíró hölgyemény, egy megasztáros díva és egy cicamica, akinek talán legnagyobb szakmai alakítása Stohl Buci talpra segítése volt. A téma már eleve homlokráncolásra késztetett, mert a blogok világban tevőlegesen is otthon vagyok, és bevallom, a függés kevésbé jellemző rám, mint az, hogy néha kétoldali viszketegségem legyen az olvasásuktól is. Gyanús volt, hogy valami bulváros téma lesz, mert sem IT szakember, sem profi blogger, sem pszichológus nem volt a stúdió párszáz méteres közelében sem, de gondoltam, mit veszthetek, butulok egyet, megnézem. Felemelő volt. Gondoltam rögtön adok is a blogfüggésemnek, le is írom az agyömlésemet, mert nem bírom ki. Ez már függés?

Szerencsés, Sikerekben és Örömökben Gazdag
Boldog Új Esztendőt Kívánok!

Tigris

Ezúton szeretnék minden kedves hűséges és új olvasómnak békés, boldog Karácsonyt kívánni!

Tigris

Egyenlőre próbaüzemben, de megpróbálom kicsit összefogni online tevékenységi köreimet és közösségi létemet. Ennek első lépéseként beköltözik hozzám egy kicsi kék madárka, a Twitter csipcsiripje, tehát aki nem szeretne lemaradni tevékenykedéseimről, lusta iwiw-re nézegetni, RSS-t olvasni, Facebookon követni engem, az már a Twitteren is megtalál:

http://twitter.com/TigrisUr

Tron. Remélem sokaknak jelent még ez a filmcím valamit, legalábbis a hozzám hasonló harmincasok számára. Akinek nem, annak első körben csupán annyit, hogy 1982-ban járunk, amikor még a számítógépek otthoni használata még csak álom volt, az internetről, a "Mátrix", a számítógépek által megvalósított ál-valóság is csak egy maroknyi scifi író fejében (W. Gibson - Neurománc, 1984) fordult meg... Nos, tehát 1982-ben az első játékprogramok (konkrétan ez a Pong volt, amit kis hazánkban TV-teniszként terjedt el) által inspirálva Steve Lisberger álmodott egy merészet, és elképzelte, hogy mi lenne, ha a számítógépek "lelki világába", biztonsági és irodai programok közé, logikai csatornákba és memóriacellákba pottyanna egy digitalizált ember, akiről a programok, mint az ottani világ hétköznapi polgárai, képtelenek lennének elhinni, hogy ő nem egy program, hanem az a valaki, aki őket alkotta.

A kalandokat nem mesélem el, a Disney stúdió első teljes estés számítógép-animációját nézze meg mindenki maga, mert a mai napig egy jó scifi, és így több mint negyed évszázad távlatából is látványos trükkökkel telepakolt technikai kuriózum. No, 80-as évek gyermekei, számítógép-generáció, a mese folytatódik!

Ámokfutó gyógyszerész-hallgató lövöldözött Pécsett, egy halott és egy életveszélyes és két súlyos sérült. Draskovics  szerint el kell gondolkodni a fegyvertartási szabályokon, az egyik kertévé riportere kiakadt azon, hogy a menekülő srác útközben elment egy óvoda mellett, és ki tudja mi lett volna ha... és nem érti, miért adta fel magát a srác. Mások szerint beilleszkedési zavarokkal küzdött és ezt "bosszulta meg" társain a diák, miközben ő a rendőröknek azt mondta, hogy nem szándékosan azokat sebesítette meg, akiket, csupán csak "ők voltak a közelben". Természetesen a jobboldal a baloldalt, a baloldal a jobboldalt teszi felelőssé a dolog miatt. Ezek a hírek. És a valóság?

Azt hiszem, ennek a népnek 2009-ben is kellenek a legendák, a mesehősök, a turulmadarak, no meg a szent és abszolút igazság. Sokan azt hiszik, hogy ha náluk van a mikrofon, és égbe kiáltják, hogy ők a királyok, akkor tényleg ők lesznek a királyok. Aztán ha jön a gaz sárkány, és letaszítja őket a trónról, akkor ők lesznek a szegény sajnálatra méltó száműzött királyok. Aztán telik-múlik pár éjszaka, más mesehősökkel, kisbalázs is aludt rá párat, aztán az öreg bukott király a gonosz sárkányon tér vissza, hogy újra összeszedje jobbágyaitól a tizedet, ahogy eddig, mintha sem a sárkány gonoszsága, se a saját bukása nem is lett volna. Miközben Robin Hood csendben, szerényen, szélesvásznú hírverés nélkül csak teszi a dolgát és segít ahol tud. Meghalt a király, éljen a király, a király meztelen. Mert ugyanaz mind a három.

Előrebocsátom, senkit nem akarok sem kérni, sem felszólítani semmire, nem agitálok, csupán mondom a véleményem, és ezért (sajnos) senki nem fizet.

Beoltattam magam a H1N1 ellen, s most várom, hogy elhatalmasodjanak rajtam a mellékhatások, hogy testem felett átvegyék a hatalmat a belém juttatott nanorobotok, és tudom, mától a rendszer figyel, s a szervezetembe került RFID azonosító már elszakíthatatlan tőlem, megbélyegzett lettem. No persze...

A napokban több forrásból kaptam leveleket, melyben egy újabb multilevel marketing céghez próbálnak beszervezni, melynek neve FamilyBenefit. Felvállaltan azzal kampányolnak, hogy ez egy piramisjáték, melyhez ha most csatlakozol, még a tetején leszel, és megkopaszthatod az alattad levő ismerőseidet, barátaidat, szeretteidet. Már morogtam egyszer az ilyen és hasonló cégek ellen (itt olvasható), most nem az etika és a működés oldaláról szeretném megközelíteni a dolgot.

Egy nagyon kedves hölgyismerősöm meghívásából egy igen kellemes koncertélményben lehetett részem az Papp László Stadion/ex-Budapest Sportcsarnokban. Őszintén szólva nem voltam Eros Ramazzotti rajongó sosem, a koncertre is egy best-of meghallgatásával "gyúrtam", tehát ha vmi butaságot írok, tudjuk be műveletlenségemnek. Nem voltam rajongó, de ez a bő másfél órás koncert meggyőzött, hogy a csajok kedvencének, ennek az olasz énekesnek igenis van helye a rock nagy alakjai között. Ha valaki spoilert akar: a koncert igen kellemesre sikeredett.

A Google ismét bizonyította, hogy a mátrix ura. Nem szeretek mások kárán nevetni, de erre most nagyot csettintek. Sajnálom mások kárát, pláne hogy így vagy úgy, de ez is az én zsebemből, adóforintjaimból úszott el, de a módszer, a jelenség elsöprő győzelme mégis boldogsággal tölt el. Mert ugye vannak a nagy, drága pénzes megoldások, amikor valaki él a lehetőséggel, hogy valamihez ért valamennyire, és szépen felárazza magát. Meg vannak lelkes amatőrök, akikről kiderül, hogy teljesítményben profik, és merő lelkesedésből, a világ jobbá, működőbbé tételéhez olyan dolgokkal járulnak hozzá, hogy a pénzes megoldás megrendelői és kivitelezői csak leshetnek, mint borjú az új kapura. Mert ugye volt már Linux, OpenOffice, Google, Winamp, Napster, Torrent és Netscape-Mozilla-Firefox is. Mind megvívta a csatáját, és ha csatát vesztettek is, a maguk kis háborúját megnyerték a nagyok és drágák ellen.

Ritkán ajánlok ilyen direktben mások blogbejegyzését, de a dolog annyira üt, hogy idő van. Én sem értettem, hogy hirtelen mitől lett Roman Polanski filmrendező soksok évvel ezelőtti ügye most hirtelen ilyen sürgős. Értetlenül fogadtam, hogy egy ilyen jó rendező ennyi békés év után az egyik pillanatról a másikra halaszthatatlanul bűnös lett. Aztán jött a válasz. Ledöbbentem... Egy-két dolgot én is hallottam a cikkben említettek kapcsán, de nem állt össze a kép. Olvassátok el, mert durva.

Öveket becsatolni, Checkpoint Charlie: Polanski: miért épp most?