Igen, per­sze, el­ír­tam a cí­met…

Vagy ez a vé­le­mé­nyem.

Pén­te­ken éj­fél­től kam­pány­csend van, le­het, hogy mi­re e so­ro­kat ol­va­sod, már sza­bály­sér­tést kö­vet­nék el, ha ne­ve­ket ír­nék – ter­mé­sze­te­sen nem írok. Ha va­la­ki ma­gá­ra is­mer a so­ra­im ol­va­sá­sa köz­ben, vagy ta­lál­va ér­zi ma­gát, az – mint a fil­me­ken – csu­pán a vé­let­len mű­ve. Aki­nek meg in­ge, az meg már 20 éve nem öl­töz­kö­dik fel, hi­á­ba mon­da­nám ne­ki, akár jobb­ról, akár bal­ról, akár fent­ről, akár lent­ről. In­kább csak egy la­za po­li­ti­kai tük­röt sze­ret­nék most mu­tat­ni a vi­lág­nak, ami olyan szí­nes, mint a temp­lo­mok üveg­ab­la­kai. És per­sze mind­egyik da­rab egy ki­csit szű­ri, meg­tö­ri, tor­zít­ja is egy­ben a va­ló­sá­got. De azért… Szó­val üveg­cse­re­pek egy vá­lasz­tás előtt­ről:

Nagy ne­vek, írók, szí­né­szek, po­li­ti­ku­sok, „hi­te­les em­be­rek” ke­res­nek fel te­le­fo­non. Per­sze au­to­ma­tá­ról, mert azért ne akar­jak már in­ter­ak­tív kap­cso­la­tot, ők csak azért hív­nak, hogy suly­kol­ja­nak. Jó pol­gár lé­vén kö­szö­nök, mi­re a gép­hang rög­tön köz­be­szól, hogy ve­szély­ben az or­szág. Ilyen­kor szé­pen mel­lé­te­szem a te­le­font és messzi­re me­gyek tő­le… A párt­szám­la úgy­is egy tel­jes be­szél­ge­tést fi­zet. A tar­ta­lom megy a ku­ká­ba, a viag­rás és a por­nó­ol­da­las e-mai­lek kö­zé, el­vég­re még­is­csak egy szin­ten van­nak. Saj­ná­lom azo­kat a nem po­li­ti­kus, mel­les­leg mű­velt em­be­re­ket, akik a hang­ju­kat ilyen os­to­ba mód­sze­rek­hez ad­ják, akik így pros­ti­tu­ál­ják ma­gu­kat. A po­li­ti­ku­so­kat nem saj­ná­lom, ők már nem kis ri­ban­cok, ők már a vér­pro­fi kur­vák.

Né­zem, ahogy a nagy ko­moly fel­nőt­tek egy­mást já­rat­ják le. Per­sze ők nem do­bál­nak sa­rat, ők együtt­mű­köd­nek, csak ép­pen… Min­den­ki csal, csak mi nem. Az el­len­ség min­dent tud ró­lad, mint az or­wel­li Nagy Test­vér, csak mi va­gyunk a ba­rá­ta­id. És ter­mé­sze­te­sen, ha ma­gyar vagy, ve­lünk tar­tasz. Össze­fo­gás ak­kor le­het­sé­ges, ha meg­ta­lál­juk a kö­zös el­len­sé­get, aki irt­ja a test­vé­re­in­ket. Né­ha még fel­há­bo­ro­dok, né­ha még örü­lök, ha va­la­ki új mu­tat­vánnyal áll elő, de alap­ve­tő­en nosz­tal­gi­á­val tölt el a lát­vány. K. Zo­li­val meg B. Mi­si­vel kel­lett min­dig ha­son­ló vér­re me­nő küz­del­met foly­tat­ni a „vas­la­pi”-ért. Ha va­la­ki nem is­mer­né a fo­gal­mat, an­nak tá­jé­koz­ta­tá­sul: az óvo­da ho­mo­ko­zó­já­nak egyet­len fém­ből és nem tö­ré­keny mű­anyag­ból ké­szült kis­la­pát­ját hív­ták így. No igen, de ak­kor min­dig jött Lia óvó­né­ni, aki szét­ütött köz­tünk, és az­tán bé­ke volt. A baj az, hogy én köz­ben fel­nőt­tem, gya­ní­tom Zo­li és Mi­si is, de a par­la­ment­ben és a mé­di­á­ban csa­tá­ro­zó úri­em­be­rek még nem. És ilyen óvo­dá­sok­ra bíz­zuk a pén­zün­ket, akik nem hogy ve­lünk, a szó­cső má­sik ol­da­lán élő messzi nép­pel nem ké­pe­sek együtt­mű­köd­ni, de még egy­más­sal sem. Szo­mo­rú.

Köz­ben gyűl­nek az ada­tok min­den­ki­ről. A kö­zös­sé­gi por­tá­lok­ról, a te­le­fon­könyv­ből, a ko­pog­ta­tó­cé­du­lák­ról, a ne­tes meg­nyil­vá­nu­lá­sa­ink­ból, a „fész­bú­kos” kap­cso­ló­dá­sa­ink­ból. Van sze­ren­csém a mo­dern ma­te­ma­ti­ká­nak egy ágát, a ská­la­füg­get­len há­ló­za­tok vi­sel­ke­dé­sét ta­nul­má­nyoz­ni, és tu­dom, hogy egy em­be­ri kö­zös­ség há­ló­za­ta sok­kal ha­té­ko­nyabb a kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban, mint bár­mi­lyen tech­ni­ka. Ezt per­sze tud­ták 40-50 év­vel ez­előtt is… most is­mét fel­fe­de­zik a pár­tok az eb­ben rej­lő bor­zon­ga­tó le­he­tő­sé­ge­ket. So­kan azt hi­szik, el­telt 40-50 év. Úgy tű­nik, a men­ta­li­tás nem „telt el”. A Nagy Test­vér fű­be ha­ra­pott, de a be­sú­gás, a ká­de­re­zés in­téz­mé­nye meg­ma­radt, csak a „ki­nek” vál­to­zott. Úgy lát­szik, nem csak el­len­ség­kép­re, mu­mus­ra van min­dig szük­sé­günk, ha­nem a fé­lel­me­tes Nagy Test­vér­re is.

A minap sétálgattam apámmal városkámban (ami azért még inkább falu, csak a státusza változott, a fejek nem). Megvan a jelöltem, hogy kire, mire fogok szavazni vasárnap. A párt helyi prominens képviselője, akit ismerek, és aki valószínűleg sejti, hogy rá, rájuk fogok szavazni, jön velem szemben. Az illető járt nálunk nem is olyan régen, jólnevelten keresem vele távolról a szemkontaktust (ez még összejött), majd mikor köszönőtávolságon belülre ér, illendően köszönök neki. Ő elfordítja a fejét és nem köszön. Bevallom, mérlegeltem pár hete a választások tétjeit, kimeneteleit, választási lehetőségeimet. Ezek alapján merem kijelenteni, hogy felelősségteljesen döntöttem. Ennek ellenére az, akibe a bizalmamat vetném négy évre, és akinek pártjára szavaznék, most, a választások előtt a lehető legbunkóbbik viselkedését veszi elő velem szemben. Hogy is van ez, kéremszépen? Tudom, hogy n db. rossz döntés közül még mindig az a legkevésbé rossz, ha tartom magam az előző elképzelésemhez… de azért akurvaéletbe!

Újabb telefon, és persze a szórólapokkal tüzelünk. Ha nem lenne recesszió és/vagy többet költhetnének a pártok, még VC-papírra is jutna. Elmegyek szavazni, menj de is! És meg foglak érteni, ha egy nagy lófaszt fogsz rajzolni a jelöletlen szavazólapra, mert nincs kire szavaznod. Én tudom, kire szavazok, de szívesen aludnék inkább téli álmot 4-8-12-16 évig. Mert ami itt megy, az kamupány és utána a vízözön.