Többször futottam neki ennek az írásnak. Írtam volna azt is, hogy ugye megmondtam. Írtam volna azt is, hogy igen, megint egy összeomlott ember, aki szörnyű tettet visz véghez, gyakorlatilag előzmények nélkül. Vagy írhattam volna azt is, hogy figyeljétek meg, megint fognak találni egy történetet, amivel megmagyarázzák a dolgot, amit az egyszerű, belegondolni nem akaró ember bevesz és szépen megnyugszik, hogy nem, nincs itt gond, körülötte minden rendben van, itt csupán egy különleges esetről van szó. És persze strigulázhattam volna azt is, hogy a hétvégén csak összejött a heti negyedik öngyilkos eset. Valami van a levegőben? Ez is egy magyarázat – amit én nem hiszek el.

Nézem a tévét, és ez már eleve nem jó ómen… Most Barczai Gabriella, egy kertévé népszerű műsorának riporterének egy gondolatmenete verte ki a biztosítékot nálam. A tényői gyilkosságokról és öngyilkosságról szóló riport után elhangzik egy fájdalmas gondolatmenet, sommázva a riportot. Felteszi a kérdést, hogy az előjeleket hogyan vegyük észre? Erre nem válaszol, gondolom használható ötlete nincs, vagy ennyire nem akar mélyre menni. Ha mégis észrevesszük – így a riporter megoldása –, vigyük el elmeorvoshoz… És a konklúzió hogy vinnénk, de az egy betegre jutó idő kis hazánkban csupár pár perc. Tehát megvan a bűnbak: az egészségügy! Előrebocsátom, sem az egészségügyben, sem az egészségügyi vezetésben (egyik kormány alatt sem) nincsen, nem volt rokonom, barátom. Azt sem mondom, hogy minden oké arrafelé. De…!

A gyomrom felfordul, amikor valakinek az a reakciója egy lelki problémákkal küzdő ember kapcsán, hogy gyógyszer, doki, elmegyógyászat. Van szerencsém találkozni elkeseredett emberekkel, sőt, saját bőrömön tapasztaltam meg a mentálhigiéniás gyógyulás többféle módját. Egy elkeseredett embernek nem leszedálásra, elkülönítésre és egy olyan szakemberre van szüksége, akit csak meglátogat. Szerintem egy lelkiismeretes pszichológus rendes munkát sem percek, sem órák, de még napok alatt sem képes végezni, és ez nem az ő baja. Ő csupán egy szakszerű segítség, ahogy pl. egy tanár is. A megoldás vagy az elkeseredett ember életének része, vagy nem lesz megoldás, s ez következetesen kisebb-nagyobb tragédiához vezet, szükségszerűen. Egy olyan ember, akit a társadalom magára hagyott (akár családostul), vagy akinek nincs jövőképe, nem tud egészséges mennyiségben és minőségben dolgozni, szórakozni, pihenni, és aki feszültség alatt van, az igenis képes borzalmakra, akár elismerjük, akár besöpörjük a szőnyeg alá. Hiába tiltjuk meg a fegyverviselést, kocsiba ül és öl vagy előkapja a konyhakést. Hiába küldjük el dokihoz, még el is megy, aztán szépen csendben, mosolyogva, a szomszédok békés társaságában fog robbanni. Vagy csak egyszerűen kiugrik a kollégium ablakából. Nem tüneti kezelésre van szüksége egy ilyen embernek, nem dilibogyókra meg okos dokikra. Odafigyelő környezetre, értelmes, megértő reakciókra, emberi együttműködésre, jövőképre és reményekre. Szerintem.

Hogy ez az országban 10 emberből kilencre igaz? Hogy szinte mindenki mellé már nem csak rendőr, hanem pszichológus is kell? Ezen mi a meglepő? Tessék megnézni az ország állapotát, az igérgetéseket! Vagy azt, hogy manapság egy épeszű, józan értékítéletű ember számára nem maradt jó döntés, hogy kire szavazzon pár hónap múlva. Jövőkép az, hogy előre tudom, hogy az ország így is, úgy is a vesztébe rohan, vagy hogy bárkire szavazok, csak hazugságok és csalások lesznek, no meg pár ember megint meggazdagszik mindenki kárán.

Mikor jön végre el már az az idő, hogy az emberek észbekapjanak, hogy elfogyott mindenki, akire mutogatni lehet? Hány embert kell bűnösnek kiáltani, míg rájövünk, hogy mi voltunk azok, akik nem segítettünk magunkon és másokon? Mikor jön el az idő, hogy odafigyeljünk, hogy kedvesek legyünk, hogy együttműködjünk, hogy szeressük egymást? Meddig lesz bűnbak-keresés, bosszú és „könyörgöm, akasszuk fel!” a megbocsátás és az együttműködés helyett? Hány embernek kell még meghalnia, míg észbe kapunk, hogy akár mi is lehetnénk akár a gyilkosok és az áldozatok is? Kivárjuk, hogy túl késő legyen?

Hányszor kell még ezt a blogon a világba kiáltanom? Esküszöm, ahányszor csak kell, megteszem, csak tudjam, hogy minden írásom után legalább egyvalaki feláll, odamegy a szomszédjához, az ellenségéhez, az elfeledett barátjához, és segítő jobbot nyújtson neki.