A nagyrobogómat 2006 októberében vettem 11000km-rel, és 2007 májusáig - jogsim nem lévén - az óra állása nem is változott. Az azóta eltelt 9 hónap alatt - nyár, ősz, tél - 20 ezer km-t tettem meg két keréken, mivel ma reggel 31137km-t jelzett az odométer. Nagyon sok jó élményem van vele, no meg van rossz is, de alaposan megváltozott az életem azóta. Ne ijedj meg, nem csinálok számvetést, csak letűztem egy kicsi zászlót, 31137-nél.
Szeretem a számot, főleg az első két percét, azt hiszem ez egy nagyon jó hangulatcsináló, elindulós jazz. Az előadó Marcus Miller, akit a szintén Miles Davis fedezett fel, s aki Davis kései munkáiban, 1980-90 között igen jelentős szerepet vállalt. Az egyik legismertebb albumát, a Tutu-t is ő szerezte, sőt nagyrészt ő is játszotta fel Miles mellett.
Miller "kettős életet élt", tulajdonképpen egyszerre csinált limonádé hip-hopot, "haknizott" David Sanborn-nal a Saturday Night Live c. műsorban (stand-up comedy műsor, innen indult sok komikus, pl. Chevy Chase, Bill Murray, Dan Aykroyd, John Belushi, Eddie Murphy, Richard Pryor, Adam Sandler, Chris Rock), ugyanakkor mint napjaink egyik legjelentősebb jazz basszusgitárosa, mindig neves jazzistákkal is "komolykodott", miközben turnét turnéra halmoz, hazánkban is járt már jópárszor, mindig nagyon sikeres, ütős koncerteket hozva. Lendületében talán Tina Turner koncertjeihez tudom hasonlítani.
Híres a húrokat pengetés helyett ütögető, "slappingelő" játéka, de számomra is döbbenetes volt, amikor a Strange Fruit-ban egy majd két méteres basszusklarinétból nyomott ki olyan zenét, hogy ledöbbentem.
A mai video egy kicsit más mint a többi. A zenének és a látványvilágnak egy nagyon ötletes összegyúrása a klip. Elsőre nem is veszi észre a néző, hogy mi is a csavar, mert lefoglalja a vonatból látszó elsuhanó táj és ott keres valami kapaszkodót, hogy mit kell nézni. Aztán az ember rájön, hogy egyrészt nem kell keresni semmi különlegeset, másrészt pedig amit "látni kell", az mindvégig a szeme előtt volt, hogy a táj ugyanúgy loopolt (végtelenítve ismétlődik) és mintákat sző, ahogy a zene, és persze a zenével együtt változva. Videotechnikában kicsit otthon vagyok, ismerek pár trükköt, de azért erre azt kell hogy mondjam, ügyes. A zene tulajdonképpen ugyanúgy "csak" egy hangulat, ahogy a képi világ is. Aki nem keres mondanivalót egy úton levésben, aki bambult már bele az elsuhanó tájba, aki zsibbadt már bele a folyamatos változásba, annak ismerős lesz az érzés, amit a klip ad. Hogy miért az a címe, hogy Star Guitar? Erre szeretném egy nálam okosabb költő mély életbölcsességet tükröző szavait idézni: csak. Akinek nem tetszik a cím, az mondhatja azt is, az a vonatos klip... :)
Volt egy film, All that jazz címmel, ami kb. annyit tesz, hogy "...meg minden", aztán Mindhalálig zene lett a magyar fordítás. Egy koreográfusról szól, akinek élete a művészete, a showbiznisz, a pörgés, a folyamatos reflektorfényben izzás, s végül a halála is egy hatalmas musical-katarzis. Sokan ismerik az "Icc sótájm/csótány" dumát, de a filmet, melyből ered, azt sajnos nem - ez lenne az All that jazz, ami talán Schneider legsikeresebb, legjobb filmje, mellesleg kedvencem is.
Csontvelőrákkal kezelték, ennek ellenére több filmen is dolgozott. Nem izzott úgy, mint Joe Gideon az All that jazz-ben, de az élete a filmé volt. Mindhalálig.
Jelentősebb filmjei:
Klute, A francia kapcsolat, Cápa 1-2, Maraton életre-halálra, Mindhalálig zene, 2010 - A kapcsolat éve (a 2001: Űrodüsszeia folytatása)
A jó zenék sosem öregednek. Reggel a mocin hallgattam ezt a számot, és gondoltam megidézem a blogon is. Pont tíz éves, mondhatnám erre, hogy hát igen, hogy repül az idő, és hogy lassan minden kedvenc számom slágermúzeumi darab lesz, de ez annyira rossz, poros duma.
Tegnap megint megtanultam vmit... Ütni jó. Érzem. Mindig is bennem volt, de visszafogtam magam. Felszabadultam egy láncom alól. Nem, nem a K1-et néztem a tévében, nem ültem boxoló mellett, hogy hirtelen erősnek érzem magam, csak eloldozták egy kötelékem. Feloldoztak. Végre használhatom a szárnyaimat. Üvöltsd velem te is: Fly awaaaaay!
(bocs, ez a kép csak ekkora méretben áll a rendelkezésemre :( )
Tegnap emlegettem a nyári napot a Koop klipjében... Tegnap egy csodás estém volt, most egy kis rock-félére fájt a fogam, ezért a mai video Don Henley mutatja be, hogy kik is azok a nyári srácok. Ez a szám egy régi kedvenc, még a klip-korszakból, amikor a hazai médiába először tört be csőstül a nyugati popzene, amikor már műholdról lehetett az angol MTV-t fogni, ahol egy mókás VJ, bizonyos Ray Cokes nyomta a zenéket.
Nos, akkor hölgyeim, uraim, Don Henley és a Boys of Summer
Ideje hogy egy vidám, lendületesebb számot ajánljak, méghozzá egy svéd nujazz-bandától. Mindig ellenérzéseim vannak a német és a skandináv jazzistákkal, talán három igazán híres és jó nevet tudok említeni, az egyik az izlandi Mezzoforte, a másik Jan Garbarek, a harmadik pedig Terje Rypdal, az utóbbi két előadó norvég. A műfaj megújulni látszik, és az új irányzatokkal új arcok is jönnek, és lám, ebből a térségből is több az igéretes tehetség: NoJazz, De Phazz, Koop, csak hogy párat említsek. A Koop duó főleg a latinos feldolgozásairól ismert, illetve arról, hogy bár hallgatva a zenéiket, az ember hajlamos rögtön nagyzenekart képzelni a számok mögé, a hangzást mégis hangminták adják. És ott van még Yukimi Nagano édes hangja is... Mellesleg ez a szám az új Rózsaszín párduc film egyik filmzenéje is volt.
Szóval Summer Sun, mert lassan itt a tavasz, és ha tavasz, akkor a nyár is, előbb-utóbb. Hölgyeim, lehet készülni a libbenő szoknyákkal, a kacér mosolyokkal...
Már tegnap este, amikor hazafele gurultam, szép nagy pamacsokban az országra borult a köd. Ma hajnalban már egybefüggő sűrű köd borult a tájra, no meg minden, ami ezzel jár, csúszós utak, párás tükör, becsillanás mindenhol, kívül-belül párásodó, majd csurom vizes bukó, türelmetlenül araszoló, majd ki-ki ugró közlekedők. A tegnap éjszakai vezetésnek is volt egy hajmeresztő hangulata, lévén hogy sötét volt, de ma is misztikus volt, ahogy a szembejövők lámpái 10-15m távolságban bukkantak elő a szürke semmiből. Persze voltak, akik fütyültek az egészre, mentek, előzgettek, nyomultak... Sokféle érdekes időjárási körülmény tarkította motoros utazásaimat eddig, de a ködöt még kihagytam. Egy élmény volt... de remélem estére elmúlik! :)
A mai klip Otis Redding klasszikusa Lisa Ono előadásában. Ma reggel, ahogy jöttem be Pestre, ebben a nyálkás-ködös időben, ez a szám járt a fejemben. Akit esetleg érdekelnek a bossák meg a csendes, énekes-gitáros számok, azok nézzenek utána Lisa Ono-nak, mert meglepően kellemes feldolgozásai vannak.
Aki azt hitte, hogy japán televan komoly emberrel, akik mint a güzü, dolgoznak, azokat most csúnyán ki fogom ábrándítani. Aki azt hiszi, ezek az ufók a sok fegyelmezettség után szeretik a legextrémebb baromságokban kiélni mindenféle devianciájukat, az már közelebb áll kicsit a valósághoz. Aki pedig azt hiszi, hogy japán egy nagyon távoli, számunkra nagyon ismeretlen és adott esetben sokszor extrém módon más, mint a miénk, az már szinte ott is van fejben japánban...
Mostanában sok japános cuccal találkozom, filmekkel, olvasnivalókkal, zenékkel, és minél többet tudok meg róluk, annál jobban tudom, semmit se tudok még. Ezért ajánlom mindenkinek, hogy miután kikuncorászta magát a képeken, próbáljon meg utánajárni, mit lát, miért és hol. Érdekes és meghökkentő dolgokat fog találni!
Kövess a Twitteren!
Friss kommentek