Utálom, hogy lassan több nekrológot irok, mint bármi mást a blogba. Piszkosul utálom. Keseregni sem akarok, magamat sem sajnálom, csak kicsit sok már. Most a nagybátyám aludt el.

Nem félek attól, hogy nem lesz úgy köztünk, ahogy eddig is. Ő sem félt sem az élettől, sem a haláltól, kemény ember volt. Apám sok ifjúkori történetének főszereplője, a nagy dumával, a vagány dolgokkal és azzal a nagy szívével. Kicsit mesebeli figura nekem volt mindig is, talán ezért nehéz felfogni, hogy elment. Már önmagában a szövegeivel, a történeteivel is csajozni lehetett, volt benne vmi, amiért egyfajta példakép volt, talán az ereje, a lábáról ledönthetetlensége, a karakánsága, talpraesettsége, a derűje. Nem akarom hősnek kikiáltani, de tudom, hogy jópár embernek a személyes hőse volt.

Búcsúzóul egy történet, ami vagy igaz volt, vagy nem, de még sokáig fogom mesélni ismerőseimnek, ahogy a többi vagány sztoriját is. Későn, sok keresgélés után találta meg a párját, pontosabban azt a nőt, aki nála is karakánabb volt, hogy megállapítsa a keresgélésben. Született is egy lánya, akit imádott, no kettőjükről szól a mese. Egy karácsony előtti napon sétáltak a városka utcáján, mikor a kislány egy délceg fenyőre lett figyelmes. Szólt is apjának, hogy milyen szép fenyő, hogy olyat akar karácsonyra. Teltek-múltak a napok, elérkezett karácsony, és lám, az álom beteljesült, egy sudár fenyő kapta meg bátyáméknál a karácsonyfa szerepét. Karácsony ünnepnap lévén csak másnap-harmadnap jelent meg a helyi napilap, benne a vezércikk: a városi rendőrfőnök udvarából az éj leple alatt ismeretlen tettesek kivágták a fenyőfát... Hát, mese nincs, a kislánynak az a fa tetszett, hát akkor az lett a karácsonyfa... :)

Persze, hogy ez a történet igaz-e, vagy afféle urbánus legenda, vagy családi legendárium, amit az emlékezet szinez ki, azt már nem tudom, talán nem is érdekes. De ő ilyen volt. Talán még most is az, valahol, ül egy bodros felhő szélén és az angyaloknak nyomja az ízes, lökött dumáját. Nem búcsúzom, bratyó, a történetekben élsz tovább.