Kezdem magam rosszul érezni. Lassan olyan ez a blog, mint valami temető. Sorra halnak meg emberek, akiket szerettem, akikről írnom kell. Nincs jól ez így.

Kissrác voltam, amikor még meg voltam őrülve Piedonéért. Bunyó, poénok, visszanézve már kicsit bugyutácska, de akkor egy gyereknek tetsző zene, és persze a világ legkülönbözőbb tájain játszódó izgalmas történet. És jött Bujtor István, aki kilépett a szinkronszerep mögül és ő lett a mi Piedonénk. Itt-ott kicsi kevesebb (mondjuk kilóban, vagy flancos nyugati kocsikban), itt-ott kicsit több (Balatonban, magyar ízekben), itt-ott kicsi más... de mindenképpen ő volt a magyar Piedone.

Aztán Piedone letűnt a filmvászonról, Ötvös Csöpi maradt, és olasz hasonmásával ellentétben őt sokszor újra tudtam nézni videón. Hogy miért? Amikor kicsi voltam, és jött az osztálykirándulás vagy a nyaralás - no persze nem flancos helyekre, inkább országon belül ismeretlen, vagy régi ismerős helyekre -, akkor mindig elfogott az izgalom. Néztem az úton a kocsikat, hogy esetleg külföldi márkát lássak, aztán 1-2 parkolóban lehetett pózolni a kapitalista autócsodák mellett. Anyámtól kikönyöröghettem egy nylon tasakos Siót, ami kibonthatatlan volt, de ha egyszer hozzáfért az ember, akkor már mennyei íze volt... és persze minden ragadt tőle. Vagy ha a Balatonhoz vonatoztunk, az egyre közelebb kúszó balatonpart, a nyaralók és az elrohanó fák. Szóval kicsit ilyen kaland volt megnézni egy Bujtor filmet. Tudtam, hogy nem hagytam el az országot, a fergeteges autós üldözéseket is kockaladával csinálták, és a humorokban is ott volt a fanyar irónia, de mégis úgy éreztem, mintha egy világvárosba, vagy egy előkelő nyaralóhelyre repítene a történet. Csöpi is, és a körülötte levő figurák is ismerősek, mégis mesebeliek voltak. Bujtor képviselt valamit, amire a mai napig felnézek, amit szeretnék magamban felismerni. 

Persze felnőttem, ő is idős lett, a könyvét is olvastam, a kissé gyengus krimisorozatát is láttam, de kiderült róla, hogy jópár olyan filmben is játszott, ami kilógott a piedone-legendából, mégis hozzá tartozott. Közben menthetetlenül szerelmes lettem a magyar tengerbe, mint kisgyerek, tudok lelkesedni, ha arra vetődöm, és álmom, hogy vitorlázzak, mint ő. Változott a világ is, nem kicsit. De ha megnézek egy Bujtor-filmet, még mindig ugyanazok a dolgok jutnak eszembe.

Olvastam, amikor kórházba került, szerintem nagyon sok ember aggódott érte a neten is, persze biztosan azon kívül is, szurkoltunk a jobbulásáért, mert nem létezik, hogy egy ilyen emberrel ilyen történhet. Csendben szorítottunk érte és gyűjtöttük a hírmorzsákat, hogy szépen lassan javul az állapota. Sajnos, ez csak átmeneti volt. Mint Hofi halálával, vele is egy kicsit meghalt egy karakter, egy műfaj. Nyugodjék békében!