avagy vallomás Robertonak

Tudod, te voltál az első, aki elvitt motorozni. Féltem mögötted mint a fene, mert úgy mentél mint az állat, bár ez Firenzében, az olasz közlekedésben egy robogón nem is olyan különös. Amikor elhívtál, még nem sejtettem semmit, csak gondoltam kipróbálom, aztán jött a fekete leves, kapaszkodtam mint a fene, úgy zümmögtél a kocsik között. Félelmetes volt ez akkor egy magamfajta kissrácnak, de mégis volt benne vmi.

Hazajöttünk, eltelt sok-sok év, és úgy gondoltam, én ilyen veszélyes hobbira sosem adom a fejem. Aztán mégis... Felültem életem első kávédarálójára, egy kis ötvenes robogóra, mert előtte fizettem ki, és nem volt visszaút, ahogy akkor sem, Firenzében. Aztán belejöttem. Mentem vele sokat, sőt, azóta már nagyobb is van... amivel tavaly nagyon szerettem volna eljutni hozzád, és eldicsekedni vele.

Már nem tehetem. Elaludtál, békésen. Nagyon sajnálom, hogy nem mondhattam el, hogy ezt a hobbit, ezt a mániát neked köszönhetem, Roberto. Már tudom milyen jó, már mennék veled, de már nem lehet. Remélem így, vagy úgy még találkozunk, remélem ott és akkor is lehet még alattunk 2-2 kerék, hogy ez a régi álmom megvalósuljon. Szerettelek volna jobban ismerni, és a saját nyelveden elmondani, milyen jót adtál nekem. Talán egyszer még találkozunk, talán épp úton. Addig is, széles utat, Roberto!