Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött.

- Szép fekete hajam van - mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van.

- Bizony szép - mondta a patak.

- És a szemem is nagyon szép - folytatta Brunella.

Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta:

- Ha behunyom a szemem, nem látlak.

Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan - gondolta Brunella -, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” - jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag.

- Engem a kígyók is szeretnek - mondta. - Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam - szólt a patakhoz.

- Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár.

- Engem szeretnek - toppantott Brunella, és elindult.

A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta:

- És én is szeretem őket.

Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

Aztán, mondom, eltévedt.

De nem félt.

- Ugye, szerettek engem? - kérdezte a fákat.

- Szép kislány vagy - mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel.

- Hrrr - morgott a Tigris -, hogy merészelsz!

- Jaj, de szép hangod van! - mondta Brunella, és közelebb lépett. - Nem morognál még egyet?

A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést.

- Hrrr - morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben.

Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?!

- És az arcod is olyan kedves - mondta erre Brunella. - Megsimogathatom?

A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom - Gyorsan belenézett egy tócsába. - Igaz is, elég kedves arcom van.” - állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára.

- Kedves kislány vagy - mondta -, megsimogathatsz.

Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta:

- Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris.

A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett.

- Mit keresel itt, kislány?

- Eltévedtem - mondta magabiztosan Brunella -, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban.

- Tudom - mondta a Tigris -, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek.

Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani.

Egy ligetnél megálltak.

- Tovább nem mehetek - mondta a Tigris -, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz.

Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak - gondolta -, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban.

De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut.

- Ne szaladj el! - kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled.

„Most már mindegy” - gondolta a Medve, és megállt.

- Ne gyere közelebb, mert megeszlek! - kiabált a kislányra.

- Jaj, de vicces vagy! - nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz?

A Medve elcsodálkozott.

- Hogy mersz így beszélni velem?

- Ó, hát mert szeretlek! - nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének.

A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét.

- És miért szeretsz?

- Csak - mondta Brunella -, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna.

- Igen - mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét.

Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott.

- Nem bántott? - csodálkozott a Medve.

- Ó - nevetett Brunella -, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjek.

- Ha akarod - mondta a Medve -, én is elvihetlek egy darabig a hátamon.

- Az jó lenne - felelte a kislány -, csak tudod, olyan éhes vagyok.

- A mézet szereted? - kérdezte a Medve.

- Nagyon. Mézet adjál - mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel.

- Ugye, szép? - dicsekedett a Medve. - Rajtad kívül még senki sem látta.

- Gyönyörű! - ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével.

Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte.

- Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok - mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán.

A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány - gondolta -, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül.

- Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz - mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: - Gyere el máskor is!

- Jó! - kiáltott vissza Brunella.

Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott vissza Brunella - megszólalt egy dörmögő hang:

- Ki merészeli zavarni a nyugalmamat?

- Hát te ki vagy? - kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt.

- Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok - dörmögött a hang -, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal.

- Ó, de buta vagy! - mondta csendesen Brunella. - Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret.

- Ugyan - mondta a Pakuk madár -, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást.

- Talán nem is járt erre senki - mondta Brunella.

- De igenis - mondta a Pakuk madár -, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre.

- Na látod - mondta Brunella -, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat.

A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt.

- Hát, te elég fura szerzet vagy - nevetett Brunella -, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni.

Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó.

Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig.

- Na, innen már látszik a házatok - mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. - Ezt őrizd meg. Emlékül.

Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá:

- Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni?

- Hát te ki vagy? - csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé.

Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott.

- Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek.

- Dehogy lősz - nevetett Brunella -, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem.

- Igazán? Látszik a szememen? - kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját.

Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza.

- Ne haragudj, hogy ijesztgettelek - mondta a vadász -, nem tudtam, hogy szeretsz.

- Ó, én mindenkit szeretek - mondta a kislány -, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár.

- Az nem lehet igaz - mondta a vadász, és megszorította a puskáját. - Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat.

- De igenis láttam - mondta büszkén a kislány -, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán.

- Ó! - mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét.

- Megsimogatnál? - kérdezte tőle Brunella.

- Persze, persze - sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. - És most már siess, mert esteledik.

Elváltak. A kislány a patakhoz ért.

- Szervusz, patak - mondta -, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki.

Ekkor egy lövés dördült.

- A Tigris - mondta a patak.

Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés.

- A Medve - mondta a patak.

- Jaj, ne, nem akarom! - kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést.

- A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár - mondta a patak.

A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől.

- Most már sohasem láthatod magad bennem - mondta szomorúan a patak -, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.