Régóta szerettem volna megnézni, most egy kedves jóbarátom elhozta nekem. Megint egy szerethető, bár nem hatalmas népszerűségre kárhoztatott magyar film, ami képes elhitetni velem, hogy lenne még a kis hazánkban meggyújtandó puskapor, amiből ha kellő mennyiségben összejönne, és kellően jól sürítve nagyot tudna durranni.

Kacérkodom a gondolattal, hogy elmeséljem az alaptörténetet, annyit, hogy valakinek kedve legyen megnézni, de mivel a cselekmény időben össze-vissza van töredezve (van aki ettől fejreáll, míg másoknak épp ez a vágyfokozójuk - nekem spec bejön), ezért ezt most mellőzném. Annyit talán elárulhatok, hogy a történet örökzöld, egy szerelmi háromszög, több, egymásba fonódó tragédiával megspékelve. A központban áll Lora, egy gyönyörű vak lány, akibe szerelmes egy csóró srác, aki történetesen a lány elvesztett szerelmének a szétcsúszott zenész öccse. Az ok-okozati összefüggéseket nem boncolgatnám, én a film erényének tartom, hogy mindig annyit csepegtet a történet keserédes csöppjeiből, amennyinek épp helye van. Persze azért ezt a "krimit" sem Agathe Christie írta, szóval egy magamfajta átlagnéző azért néha sejti, merre fordul a történet, de azért lehet néha meglepődni is, no meg a negédes befejezést is sikerült elkerülni... bár itt azért kicsit rezgett nálam a léc.

Lehetne méltatni a színészeket, a képi világot, miegymás, de ehhez szokás szerint béna vagyok. Nem biztos, hogy a híresen gyönyörű magyar csajok közül nem lehetett volna egy Lora karakterűt találni, de amennyiben az volt a cél, hogy kicsit kerüljék a kicsit elhasznált magyar színészarcokat, hogy kicsit mást is lássunk, méghozzá azért jót, akkor szerintem ez összejött. Örültem, hogy a filmben van egy kicsi humor, nem idétlen, nem túl sok, de nem is az az önmagát hullakomolyan vevő mozi ez, szóval ebben is nagyon kellemes volt számomra. A sztori nem használ durva, kontrasztos színeket, inkább visszafogott pasztelleket, még a legdurvább érzelmi viharokban is, és ez megint jó. Nincsenek túljátszott jelenetek, ha valahol érezzük, hogy valami túl sok, akkor az tényleg túl sok akar lenni. Megkockáztatom, a sztori elég jól kerüli a sziruposságot, bár itt-ott csábító lenne. Az operatőrnek külön kockacukor a szép képekért. Ami még meglepett, hogy a közel két órás hosszt nem éreztem fárasztónak, pedig nehezen viselem a bő lére eresztett mozikat.

Lehet, hogy túl jó orrom van hozzá, de nekem egy picit sok a megcsináltság a filmben, és -bár látszott, hogy a készítők rendesen próbálkoztak- a szponzorokat is be lehetett azonosítani a film alatt. (Mikor jutunk el oda, hogy egy normális filmet meg lehessen csinálni úgy, hogy ne ordítson belőle, hogy ki adta a lóvét a csóri filmeseknek...?) Szóval ahhoz képest, hogy ez egy érzékenyebb, finomabb történet akarna lenni, ahhoz képest a jófiú úgy jófiú, hogy a hölgynézők simán belezúgnak (hát ki tud ellenállni egy pucéran és érzelmesen szaxizó hősszerelmesnek?), a széplány meg aztán pár éjszakára bármelyik barátnőt lecseréli az ágyban a férfinézők fejében. A zene sem csak olyan háttérzene, kíséret, érződik, hogy az oda ki van találva. Hrutka Róbert tud amit tud, mese nincs. A helyek, a karakterek is valahogy kiszolgálják a harmincas nézői célközönséget, hiszen kinek ne lenne ismerős az otthonkás "kedves mama", a füstös szórakozóhely, vagy az, hogy pálinkától állok be, de azért szeretnék borszakértő lenni, és hasonló klisék. Na jó, azért az ember menet közben ezek felett simán elsiklik, mert valahogy mégis működik a film és bevallom, az előbb erőltetnem kellett hogy belekössek. Valami Amerika, Magyar vándor, Lora, Valami Amerika 2... Most kicsit vonatkoztassunk el a rókabőr második lenyúzásáról, és felejtsük el, hogy van egy Valami Amerika 2. Szóval a szememben fokozatosan javuló tendenciát mutat Herendi Gábor, de még bőven van helye még jobb filmeknek. A Lora nekem bizonyította, hogy lehet egy filmet jól megcsinálni úgy, hogy az nézhető maradjon, legyen benne mélység, legyen európai módra játékos kiszámíthatatlanság, keserédes életszeretet. Ha Herendi egyszer el tudja hitetni velem, hogy ezt nem a mozibevételért és a szponzorok megelégedéséért fotózza a cellulózra, akkor megemelem a kalapom. Így egy kedves, többször is nézhető jó magyar film, amiből szerencsére már jócskán akad a mozikban. Kérünk még ilyen és jobb filmeket.

A film 2007-ben elnyerte a 38. Magyar Filmszemle Diákzsűri Különdíját a nagyjátékfilm kategóriában.

Ui: olvasom a kritikákat a filmről, és egy érdekes felvetés... Igen, nem vagyok vak. Igen, a népesség azon hányadába tartozom, aki annak ellenére hogy törekszik (pl. ability-parkban szerettem a vakokkal azonosulni, de azt sem bánom, ha egy nő beköti a szemem), mégsincs belém szocializálva a vakokkal azonosulás. Igen, kicsit bánt is a dolog, ahogy az is bánt, hogy nem merült fel bennem is a kérdés: egy vak, a mozira beülve tudja-e élvezni ezt a filmet. Végigolvasva a dolgokat, amiket írtam... hát, azt hiszem, jócskán veszítene az értékéből a film, ha nem látnám. És ez azért valljuk be, egy öngól. Tudom, ez a film nem a vakokról szól, vagy az ő elfogadásukról, és miért is lenne szempont, hogy ők élvezzék a mozit (mert ugye minek menne egy vak mondjuk akár egy múzeumba...?). Kedves Herendi Gábor, tudom, hogy jövök én ahhoz... de ez így akkor sem sikerült túl elegánsan.